INTERJÚ GIANNALBERTO BENDAZZIVAL
1956-ban, 10 évesen hallott először Magyarországról. Mire emlékszik ebből az első „találkozásból”?
1956 elején még csak annyit tudtam Magyarországról, hogy valahol benne van a földrajzi atlaszban. Aztán október-novemberben megtörtént a forradalom. Mivel külföldi vagyok, nem az én dolgom politikailag megítélni egy olyan eseményt, amellyel kapcsolatban még ma is rengeteg az egymásnak ellentmondó vélemény.
Én személy szerint az egészet egy beavatási rítusként éltem meg: ekkor lettem gondtalan gyermekből tudatos polgárrá. Az, hogy egy nép spontán fellázadt elnyomói ellen, és hogy erre az elnyomók árulással megölték a forradalom vezetőit és a szabadságharcosokat, megtanított a szabadság szeretetére, és az érte való küzdésre. Ne vegye hízelgésnek, mert nem annak szánom: a szíven mélyén úgy hiszem, hogy a magyarok a világ legnemesebb népe.
Végzettsége szerint jogász. Hogyan keveredik egy ügyvéd az animációtörténet bűvkörébe?
14 éves koromban kezdett el érdekelni a mozi és az animáció, 18 éves koromban kezdtem el írni róluk. Beleszerettem az – akkor még számomra – teljesen újszerű filmnyelvbe, miközben érdekelt a költészet, a zene és a képzőművészet is. Olyan filmes kifejezőformát kerestem, amely ugyanazon tömörséggel, szimbólumokkal, metaforákkal bírt, mint a költészet. A keresett nyelvet a szerzői animációban találtam meg. A jogi diplomámmal sosem kezdtem semmit, egyetemre azért mentem, hogy a családomban akkoriban történt tragédiák elől elmeneküljek. Egyetemi szintű filmes képzés viszont ekkor még nem volt Olaszországban.
A magyar animációról Matolcsy Györgytől hallott először, aki a Pannónia Filmstúdió igazgatója volt. Hogyan történt a megismerkedésük?
Azt hiszem, először 1971-ben, Annecyban találkoztam Matolcsy Györggyel, aki azóta sem változott semmit: ugyanaz a finom beszédű, éles elméjű, nyitott és finom humorérzékkel megáldott úriember maradt, aki mindig is volt.
Ön szerint kik az animáció legfontosabb mesterei? Kik azok, akikről részletesen tanít az animációtörténeti óráin?
Walt Disney, Alexandre Alexeieff, Norman McLaren, Len Lye, Jurij Norstein, a United Productions of America rendezői, a Zágrábi Iskola alkotói és John Lasseter. A magyarok közül Jankovics Marcell, Reisenbüchler Sándor és Kovásznai György munkásságát szoktam kiemelni.
Cartoons című könyvét az egyetemes animáció történetét legjobban összefoglaló kötetnek tartják. Mi késztette, hogy összeállítson egy ilyen volumenű könyvet 1996-ban?
1971-ben egy kávézóban arról panaszkodtam a fesztiválos ismerőseimnek, hogy az animáció világtörténetéről egyetlen olyan könyv sem jelent még meg, amely kielégítő módon mutatná be a témát. Az annecy-i fesztivál akkori igazgatója viccesen megjegyezte: „Csak te vagy olyan bolond, aki vállalkozna egy ilyen őrültségre.” Mindenki nevetett, beleértve engem is. Egy perccel később már neki is fogtam a kutatásnak. A könyv egy rövidebb formában először hét évvel később jelent meg, majd 1984-ben döntöttem úgy, hogy átdolgozom és 1988-ban kiadtam a már teljes könyv, a Cartoons olasz változatát. Az angol verzió 1994-ben jelent meg.
Már jó ideje tervezi a könyv újrakiadását, mikorra várható a megjelenés?
2009-ben rájöttem, hogy talán arra még van időm és energiám, hogy egyszer átdolgozzam a könyvet. Ebben több, az egyes országok történetét ismerő szakember segítségére támaszkodtam, az eredmény pedig Az animáció világtörténete let, amit idén ősszel ad ki a Focal Press, három kötetben.
Ha visszarepülhetne az időben, kik volnának azok a múltbéli animációs művészek, akiket személyesen is szeretne megismerni – és kik azok a kortársak, akikkel ma is tartja a kapcsolatot?
Teljesen érzelmileg és nem tudományosan megközelítve a kérdést: mindenekelőtt a francia–orosz avantgárd művészt, Alexandre Alexeieffet szeretném ismét felkeresni. Ő volt a legjobb barátom, pótapám, pótfivérem. Noha 1982-ben meghalt, még ma is néha azon kapom magm, hogy nyúlok a telefonért, hogy felhívjam, és kikérjem a véleményét valamiről. A kortársak közül Szilágyi Varga Zoltán, Vibeke Sorensen, Piotr Dumala, Pedro Serrazina és Jean-François Laguionie azok az alkotók, akikhez a leginkább kötődöm.
Már jópár évtizede jár animációs filmfesztiválokra. Gondolom, sokat változott a szerepük és a küllemük az idők folyamán. Ön miben látja a legfőbb változásokat?
Régen sokkal kevesebb fesztivál volt, és azok inkább hasonlítottak a tudományos konferenciákhoz. A néző inkább azt érezte, hogy egy szakértői körhöz tartozik, akik azt figyelik, hogy milyen új filmek és trendek bukkannak elő. Rengeteg jól szerkesztett, izgalmas retrospektív programot is lehetett látni. Ma tucatszám rendezik az animációs fesztiválokat, amelyeknek az a feladatuk, hogy a profitorientált forgalmazáson kívül eső művészfilmeket bemutassák. Van olyan fesztivál, ami jól szervezett, profi intézmény, és van, ami amatőr, de általánosságban mind a nagyközönséget célozza meg és nem a szakértőkhöz szól.
Már többször járt a KAFF-on. Milyen emlékek fűzik a fesztiválhoz és a városhoz?
Már legalább hatszor jártam a KAFF-on, ahová mindig nagy öröm volt jönnöm. A fesztivál igazgatója, Mikulás Ferenc nagyon kedves barátom, és mindig öröm őt újra látnom. Az alkotók, akikkel találkozom, nagyon kedves, finom emberek, sokan közülük régi jó barátaim. Persze, Kecskemét városa nincs dugig olyan történelmi emlékekkel, mint Párizs, vagy Velence – viszont sokkal nyugodtabb és barátságosabb. Tulajdonképpen teljesen igaz rá a régi közmondás: „Akkor szeretsz egy várost, ha vannak ott barátaid.”